A kezdőlapra

[Tartalom][Vendégkönyv]


Dr. TAKY FERENC

gépészmérnök, címzetes egyetemi tanár,
a műszaki tudomány kandidátusa

Kaposváron, az akkori villanytelepen – ma az áramszolgáltató üzemvezetőségének épülete a Noszlopy utcában – született 1905. március 5-én egy villanyszerelő mester fiaként.

Iskoláit Kaposváron végezte, 1923-ban az állami főgimnáziumban „prae-clarus maturus” lett, ahogy önéletrajzában írta. Ugyanebben az évben a Budapesti Műegyetem Gépészmérnöki Karára iratkozott be, ahol 1927-ben gépészmérnöki oklevelet szerzett és díjtalan tanársegéd lett a Műszaki Mechanika Tanszéken.

A megélhetéshez állást vállalt Paulay László műszaki és elektrotechnikai vállalatánál, ahol az édesapjától tanult villanyszerelési munkában való jártassága igen nagy előnyére vált. E tudás ismeretében vették fel 1929-ben a Budapesti Fővárosi Elektromos Műveihez, ahol először a kábelosztályon hálózatépítési és alállomás-berendezési munkákkal foglalkozott, majd a Szervezési és Ellenőrzési osztályon a villamosenergia-szolgáltatás minden ágában gyakorlatot szerzett, végül, négy évig mint főmérnök, a Próbaterem helyettes vezetője volt. Ebben az időben írta „A lakóház villamos berendezése” című, a tervezők és kivitelezők részére készített szakmai leírást, 1943-ban. A technológiai utasítás mellett érdekessége a szabályzatnak, hogy felhívja a tervezők figyelmét arra, hogy lakóházak villamos berendezésének tervezése során nemcsak a pillanatnyi szükségletre, hanem a várható fejlődésre is gondolni kell, mert az utólag készített villamos berendezések falbontással és egyéb nehezen végezhető munkával kapcsolatosak. Kifejti azt a véleményét, hogy az építésznek nagyon megkönnyíti munkáját, ha a villamos-berendezést is szakemberrel tervezteti. Ez akkor, amikor még villamosmérnök-képzés nem volt, egy újszerű gondolkodást jelentett.

1945 októberében meghívást kapott a Budapesti Műszaki Egyetem Villa-mosművek és Villamos Vasutak tanszékén megürült adjunktusi állásra, amit elfogadott. 1948-ban intézeti tanárrá nevezték ki, majd 1951-ben docens lett és megbízást kapott a Gépészmérnöki Kar Elektrotechnikai Tanszékének megszervezésére és vezetésére. Ebből a tanszékből alakult ki később a Villamosmérnöki Kar.

1952-ben tanszékvezető egyetemi tanári és dékánhelyettesi kinevezést kapott. A gépészmérnök hallgatók oktatásán túl, meghívottként ellátta a Vegyész-, Építész-, és Mérnöki Kar hallgatóinak elektrotechnikai oktatását is. Mint kiváló szakember, rendkívül jó előadó, mélységesen humánus és közvetlen ember – ahogy ezt egyik kortársa írta róla –, rövid idő alatt az egész Egyetem egyik legnépszerűbb oktatója lett, mind a hallgatók, mind az egyetemi oktatói kar szemében.

Ennek volt a következménye, hogy az 1956. október 23-át követően megtartott oktatói nagygyűlés egyhangúan megválasztotta az Egyetemi Forradalmi Bizottság Elnökének. E funkciójában humánus magatartásával és helytállásával, emberi szuggesztivitásával mindig csak a nemesre és jóra buzdította az oktatókat és a hallgatókat. Ennek a magatartásának is köszönhető, hogy az Egyetem területén nem következett be akkor semmiféle komoly attrocitás. Emberi kiállásának az lett a következménye, hogy 1957 nyarán fegyelmi eljárást folytattak le ellene, és megállapították, hogy tevékenysége erősen mérséklő hatású volt, mégis írásbeli megrovást kapott, tanszéke vezetésére azonban továbbra is megbízták.

Ez a megbízás nem tartott sokáig, mert 1957 decemberében „népgazdasági érdekből” – az akkori kor szokásának megfelelően – áthelyezték az Erőműtervező Vállalathoz szakértőnek. E minőségben nem sokáig dolgozott, mert a Szakszervezetek Országos Tanácsa kikérte és 1958 januárjától a Munkavédelmi Tudományos Kutató Intézet szakértője lett, ahol 1960-ban megbízták az Elektromos Osztály vezetésével. Emellett a Munkavédelem című folyóirat szerkesztőbizottságának is tagja lett. A munkavédelmi szakmérnök és szaktechnikus képzésben is részt vett mint a SZOT Felsőfokú Munkavédelmi Tanfolyam Villamos Tanszékének vezetője. Egyetemi tanári múlttal a háta mögött szerzett 1964-ben munkavédelmi szakmérnöki oklevelet.

Még ebben az évben áthelyezéssel átkerült a Veszprémi Vegyipari Egyetem Géptan Tanszékére, ahol mint docens a tanszék Elektrotechnika csoportját vezette és oktatta az elektrotechnikát és munkavédelmet.

A „Dunai Vasmű érintésvédelme” című doktori értekezése benyújtásával „summa cum laude” eredménnyel letett szigorlatával műszaki doktorrá avatták, ugyanebben az évben „Nagyipari létesítmények érintésvédelme” című kandidátusi értekezését a Tudományos Minősítő Bizottság elfogadta és a műszaki tudományok kandidátusa tudományos fokozatot adományozta.

Pályafutása alatt igen sokirányú és eredményes oktatási, tudományos, irodalmi és társadalmi tevékenységet fejtett ki. A Magyar Elektrotechnikai Egyesületnek több cikluson keresztül társelnöke, majd választmányi tagja volt. A villamosipar szabványainak alkotásában 1930-óta működött közre, a Szabványügyi Hivatal kábelbizottsága elnökeként és több munkabizottsága tagjaként. Tizenhat éves egyetemi oktatói működése alatt az erősáramú elektrotechnika tárgykörébe eső több szaktárgyat adott elő a különböző mérnöki karok hallgatóinak. Úttörő szerepet töltött be a villamos oktatás megszervezésében, a Gépészmérnöki Kar Elektrotechnika Tanszékének megszervezése oktatói munkásságának egyik legjelentősebb állomása volt. Szakmai, tudományos tevékenysége elsősorban az érintésvédelem, világítástechnika és a felvonók villamos berendezéseinek területére terjedt ki, amely területeken jelentős eredményeket ért el. 1957-ben Lantos Mihály kollégájával közösen dolgozták ki az „Ionos vezérlésű indukciós gyújtókapcsolás kisfeszültségű gázkisüléses csövekhez” szabadalmukat.

Szakirodalmi munkásságát 8 könyv, 12 egyetemi jegyzet és 13 szakcikk írása fémjelzi és társszerzőként még 3 könyv írásánál működött közre.

Élete utolsó éveiben a Budapesti Elektromos Művek műszaki tanácsadója, 1967-ben a Vegyi és Robbanástechnikai Kutató Laboratórium elektrotechnikai kutatócsoportjának vezetője és tanácsadója. 1968-ban a Művelődésügyi Minisztérium a címzetes egyetemi tanár címet adományozta részére és ugyanebben az évben meghalt.

Nyughelye a budapesti Farkasréti temetőben van.

A Budapesti Műszaki Egyetem tanácsa 1991-ben rehabilitálta és az Egyetem épületében emléktáblát helyezett el tiszteletére.

Sebestény Gyula